Komáromi Éva klinikai és addiktológiai szakpszichológus, pszichoterapeuta tartott átfogó előadást a kodependenciáról a Budapesti Szociális Szakmatámogatási Hálózat szervezésében megvalósult szakmai műhelyen, ahol a Fogadó munkatársai is foglalkozást szerveztek a témában. A Hálózat Szenvedélybeteg-Ellátó és Gyermekek Átmeneti Gondozása Munkacsoportjainak közös rendezvényére 2025. május 22-én, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Országos Központjában került sor. Az előadást követően interaktív formában, workshop jelleggel nyílt lehetősége tovább foglalkozni a szakembereknek a kodependenciához kapcsolódó egyes részterületekkel.

Komáromi Éva a rövid történeti áttekintést követően előadásában kifejtette, miként is határozhatjuk meg magát a fogalmat, amelyet társfüggőség helyett szerencsésebb „együtt-függésnek” nevezni, mivel két függő van jelen a kapcsolatban: a szenvedélybeteg és a társa, akinek a „problémás” másik fél a voltaképpeni „szere”. Enyhébb formájában a kodependenciát még nem tekinthetjük betegségnek, a stresszel való megküzdés egy formája, amely szituatív módon bármely egészséges embernél előfordulhat élete során. Súlyosabb esetekben azonban egy kényszeres, kontrollvesztő, destruktív, elhúzódó és ismétlődő viselkedési mintázatról beszélünk, amelynek kritériuma, hogy a sok szenvedéssel járó, diszharmonikus kapcsolódási mód tartósan fennálljon (legalább egy éve).

Leggyakrabban az alábbi viszonyulásokban jelenhet meg: szülő-felnőtt gyerek, segítő-kliens kapcsolatokban, továbbá párkapcsolatban, de akár más pozíciókban is, például testvérek között, baráti kapcsolatokban és a munka területén. A szenvedélybeteg vagy mentális problémákban érintett szülők mellett felnövő parentifikált, azaz szülősített gyerekek kifejezetten eséllyel vihetik tovább ezt a viselkedési mintát.

A kodependencia kialakulásában ugyanis fontos tényezők lehetnek a származási családban megélt problémák, az ott tapasztalt kapcsolati mód, a bizonytalan kötődés. Később ezzel összhangban álló választások jellemezhetik az egyént, mivel ebben az ismerős „világban” tud kiigazodni, és egy egészséges partnerrel való találkozás esetén, akin nem kell mindenáron segíteni, sokszor nem is tudja, hogy mit tegyen. Megjelenhet benne egy nagyfokú bizonytalanság, hogy ki is ő ebben a kapcsolati helyzetben, vagy éppenséggel egy félelem attól, hogy saját működése miatt a másik majd előbb-utóbb elhagyja. Gyakrabban érint nőket mint férfiakat ez a típusú viselkedési addikció, melynek oka a nők hátrányosabb gazdasági, társadalmi státusza, a velük kapcsolatos tradíciók, feladataikkal kapcsolatos irreális elvárások.

Mi jellemezheti a kodependenciában érintett személyeket? A sérült identitás; a személyes határok gyengesége; az egészséges önálló világ hiánya; a fokozott függőségi igény; a labilis, sokszor negatív önértékelés; a túlzott felelősségérzet a „másikért”, a kényszeres gondoskodás és irányítás; az „áldozatiság”; a szégyen, a harag és a bűntudat; tagadás és elfojtások; a manipulatív viselkedés és a játszmák; a mély bizalmatlanság; a sérült intimitás; szexuális diszfunkció, továbbá társuló fizikai és mentális zavarok mind jelen lehetnek életükben, működési módjukban, személyiségükben.

Különböző negatív, maladaptív sémák, azaz az önmagunkra és másokkal való viszonyunkra vonatkozó alapvető tudások, hiedelmek, érzések, emlékek együttesei is hatással lehetnek a kodependencia kialakulására. Ezek jellemzően gyermek- és serdülőkori kielégítetlen szükségletekből fakadnak, melyek a felnőttkorban tovább élnek. Ilyen lehet például a grandiozitás érzése, azaz, hogy az illető azt gondolja, ő majd meg fogja tudni változtatni a másik, jellemzően szenvedélybeteg felet a kapcsolatban. Az önfeláldozás is megjelenhet, a „mindent meg tudok érte tenni, háttérbe szorítom a saját életemet, mert ez fontosabb” vezérelv mentén, illetve az érzelmi gátoltság, ami okán az érintett mindent hajlamos eltűrni, mivel gyermekkorában sem fejezhette ki az érzéseit. A „nem csoda, hogy iszik, rettenetes gyermekkora volt” vagy a „mi lenne vele nélkülem” tipikusan olyan mondatok, amelyek a hozzátartozó problémájára és a kapcsolatra vonatkozó mítoszokként, azaz torz hiedelmekként nehezítik a rálátást az addiktív működésmódra.

A kodependencia magára a kodependensre és a kapcsolatban jelenlévő másik félre is komoly hatással van. Előbbi esetében a folyamatos önmagáról való lemondás és alárendelődés, illetve a saját személyiségfejlődésben történő megakadás következtében egyre inkább beszűkülés, izolálódás következhet be, amelyet tovább erősíthet a kapcsolati játszmákba merevedés. Mindez pedig súlyos megbetegedések okozója lehet pl. migrén, magas vérnyomás, emésztőszervi és autoimmun betegségek, nőgyógyászati panaszok, rosszindulatú daganatos elváltozások, szorongás, poszttraumás stressz, alvászavar, depresszió, öngyilkossági veszélyeztetettség, szexuális zavarok, egyéb függőségek (gyógyszer, alkohol, drog, evés, munka, vásárlás, internet). A hozzátartozó számára sem előnyös ez az állapot, hiszen esetében következmény lehet a patológiás állapot belátásának akadályozása, a felelősségvállalás alóli felmentés, illetve magának az az addikciónak a súlyosbodása.

Az előadás nyomán egyértelműen kirajzolódott, hogy a kodependencia egy progresszív, magától nem gyógyuló viselkedési függőség, amelyből történő felépüléshez elengedhetetlenül szükséges, hogy a kapcsolatban érintett mindkét fél elinduljon egy másfajta úton mint amin addig járt. A gyógyulásban nagy szerepe lehet az önsegítő csoportoknak, amelyek a sorstársi közösség segítségével egyfajta feszültségelvezetést biztosíthatnak, és pozitívabb viselkedési mintákat nyújthatnak. Egyéni konzultáció igénybevételével sor kerülhet a problémák reális értékelésére, a belátásra, a készségfejlesztésre és a viselkedésváltozásra. A pszichoterápiákkal egy mélyebb, átfogóbb személyiségváltozás történhet, és az is előfordulhat, a már felvázolt egészségügyi problémák miatt, hogy orvosi beavatkozásokra is szükség lehet a szövődmények kezelése, a pszichiátriai tünetek gyógyszeres terápiája okán. Fő cél, hogy a kodependens tudjon küzdeni magáért, mivel gyerekkorában erre nem volt lehetősége. A segítő kapcsolatban viszont tudjuk őt ebben támogatni.

Komáromi Évával folytathatták a munkát azok, akik kifejezetten arra voltak kíváncsiak, hogy az addiktológia területén végzett napi szintű munkában hogyan is jelenik meg a kodependencia. A kiegészítő információk mellett konkrét esetmegbeszélésekre, a gyakorlati munkával kapcsolatos kérdések megvitatására is lehetősége volt a szenvedélybeteg-ellátás területén dolgozóknak.

A foglalkozás felvezetéseként részletesen szó volt az „alkoholista játszmáról”, amelyet Eric Berne kanadai pszichiáter írt le először az Emberi játszmák című könyvében. Ő a társas tranzakciók felől közelít a betegséghez, és elgondolása szerint az alkoholizmus, mint játszma, egy minimum kettő, de inkább ötszereplős „darab”, ahol az „Alkoholista” mellett mindig áll egy „Üldöző”, aki általában egy ellenkező nemű személy, leggyakrabban a házastárs. Aztán ott van „Megmentő”, aki mindenáron, erején felül segíteni igyekszik az „Alkoholistának”. Ő az egyik családtag, sok esetben a gyermek, vagy a háziorvos, esetleg egy szociális munkás. A „Balek”, aki elhiszi az alkoholista ígérgetéseit, hitelez és falaz neki, együttérez vele. Sok esetben ez maga az alkoholbeteg anyja. A „Csapos” pedig az, aki anélkül, hogy kérnék, az „Alkoholista” segítségére siet. Ő általában egy közeli cimbora, aki mindig szívesen meghívja egy újabb italra.

A játszmák alapvető célja az, hogy pótolják az emberek közötti intimitást, a résztvevők elismeréshez jussanak általuk, másokat előre meghatározhatóvá tegyenek, továbbá hogy strukturálják az időt. Mindezeken felül azonban az „alkoholista játszmában” a felek egyéb nyereségekre is szert tesznek.

Az „Alkoholista” valódi haszna, hogy így gyengédséget és törődést kaphat a másik féltől, ami nagy valószínűség szerint saját születési családjában nem adatott meg neki. A játszma továbbá lehetőséget biztosít arra is, hogy ne kelljen valódi felelősséget vállalnia magáért. A „Megmentő” általában egy múltbéli személyt próbál meg ebben a kapcsolatban mintegy pótlólag megmenteni (például a szenvedélybeteg szülőt). A szenvedélybeteg segítése feladatot és célt, mások elismerése pedig pozitívabb önértékelést biztosít számára, miközben a saját problémákkal való szembenézést elkerülheti.

A játszmákkal való szakítás első lépése, ha a felek képessé válnak más módon jelen lenni a kapcsolatban, így annak szabályai is megváltoznak. A legnehezebb rész lemondani az imént felvázolt nyereségekről, pontosan azok rejtett volta miatt. A kulcs az önismeretben, a személyiségfejlődésben van, hogy az egyénben legyen belső igény a változásra, illetve, hogy rendelkezésre álljon másik alternatíva a játszma helyett. A kodependensnek egészséges határokra és keretekre van szüksége ahhoz, hogy megtanuljon szabályzott módon működni, és segítőként pontosan ezeket tudjuk számára biztosítani.

Azonban a segítő szakember maga is érintett lehet a kodependencia problémájában, hiszen ő is jöhet diszfunkcionálisan működő családból, viheti tovább az ott megtapasztalt kapcsolódási mintázatot, és ez az érintettség, akár tudattalanul is terelheti a segítői pálya választásának irányába. A feldolgozatlan problémák megjelenhetnek a felnőttkori kapcsolatokban, és emiatt segítő szakemberként reagálhatunk úgy egy-egy helyzetben, ahogy gyerekkorban tettük, hiába vagyunk képzett szakemberek. Nem ritka, hogy a kodependens segítő otthon is hasonló problémákkal küzd mint amivel a munkája során is foglalkozik (pl. szenvedélybeteg családtag).  Lehet egyedülálló, elvált, magányos, érintett lehet PTSD-ben, a családjában élhet pszichiátriai beteg hozzátartozó – ezek mind további hajlamosító tényezők a kodependenciára.

Az „alkoholista játszmában” a segítő gyakorlatilag bármelyik szerepet felveheti, de vannak speciálisan rá vonatkozó játszmatípusok is, melyekben közös, hogy a kliens szükségletei helyett saját érzelmi szükségletei kerülnek előtérbe. Segítő szakemberként saját kodependens viselkedésünkre való rálátásunkban sokat tud segíteni a rendszeres önreflexió, esetmegbeszélés és szupervízió, illetve az egyéni pszichoterápia – hangzott el a foglalkozás keretében az arra vonatkozó ajánlás, hogy segítői területen dolgozva, a problémában érintettként, mit tehetünk saját egészségünk érdekében.

Ezt a témát azonban egy másik kiscsoportban volt lehetősége alaposan körüljárni a résztvevőknek. A Saját élmény a segítői munkában – Hogyan jelenik meg a kodependencia a segítő kapcsolatokban, és mit tudunk tenni magunkért segítőként ennek megelőzése, tudatosítása, kezelése érdekében? címmel meghirdetett foglalkozást Ferenczi Borbála addiktológiai konzultáns, szociológus vezette.

A másik teremben ugyanekkor Kodependencia a szenvedélybeteg családokban, a társfüggőségre hajlamosító tényezők kialakulása gyerekkorban – Miképpen ismerhetik fel ennek jeleit, milyen módon tudnak segíteni a gyermekjólét, gyermekvédelem, családsegítés területén dolgozók, a gyerekekkel foglalkozó szakemberek? címmel Kormos Piroska szociálpedagógus és Sipos László szociális munkás, családterapeuta, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálatának munkatársai tartottak foglalkozást az érdeklődőknek.

„A csoport abban szeretett volna segítséget nyújtani a diszfunkcionális működésű családokkal kapcsolatba kerülő szakemberek számára, hogy a gyakran megélt tehetetlenség érzés ellenére hogyan tudnának mégis valóságos és érezhető segítséget adni az ezekben a családokban nevelkedő gyermekek számára. A csoporttagok felidézhették, hogy saját életükben melyek voltak azoknak az úgynevezett biztonságos embereknek a jellemzői, akik őket gyermekkorukban jelenlétükkel, figyelmükkel, kapcsolódásuk módjával nehéz helyzetekben is támogatni, segíteni tudták. Akik bár a nehéz helyzetet nem tüntették el, de jelenlétük számított, segített az adott élethelyzet elviselésében.

A gyermekek számára biztonságos felnőtt tulajdonképpen bármilyen képzettséggel rendelkezhet, nem ez számít. Sokkal inkább az, hogy lehetővé tegye a gyermekek számára a gondolataik, élményeik, érzéseik kifejezését, bátorítsa a gyermekeket saját jó döntéseik meghozatalában. Emellett figyelmes jelenléte és ítéletmentes odafordulása révén elősegítse azt, hogy a gyermekek önmagukat is szeretni tudják. Aki felnőttként meg tudja ezt adni a gyerekeknek, az a gyerekek önállóságát, egészségesebb fejlődését támogatja és csökkenti annak az esélyét, hogy ezek a gyerekek felnőttként egy kodependens kapcsolatba kerüljenek” – foglalták össze a csoportvezetők a tapasztalataikat.

***

A témában ajánljuk a Töltsd velünk szer- és viselkedés-függőségekkel foglalkozó podcast-sorozat két adását, amelyekben Komáromi Éva még bővebben kifejti a kodependecia kérdéskörét.